Esti mesék: Mikor én kis fiú voltam...

Régen ezelőtt, hajdanában, mikor még a világ csak felényi volt mint most, de ezerszer gazdagabb: mikor én kis fiú voltam: volt az apám kertében egy igen igen nagy nyárfa, olyan hogy a tetejéről az egész világot be lehetett látni, volt annak az oldalában egy embernyi magasságra egy kis lyuk, olyan, hogy az öklöm nem fért be egészen rajta, abban a kis lyukban egy sárga rigó tanyázott. Mindenképpen ki akartam én fészkéből a sárgarigót venni, de sehogy sem vehettem. Egyszer azt gondoltam, hogy van az én apámnak egy nagy kése, majd azzal kivágom a lyuk száját, hogy az öklöm belé férhessen, s kiveszem a sárgarigót. Elcsíptem hát apám tarisznyájából a nagy kést, mert igen kedves lévén, mindig a tarisznyában hordozta, s levittem a kertbe. Egyszer a mint vágom, faragom a fa oldalát, kisiklott a kezemből, s bele esett a fa odujába. Mit csináljak már most, én istenem! töprenkedtem magamban; megöl édes apám, ha megtudja, kivenni pedig sehogy sem tudom. Csak ott gondolkozom, csak ott töprenkedem, egyszer mit nem gondolok! Elindulok egyenesen le a kerten, szaladok egész az erdő széleig. Ott megállottam, gondolkoztam magamban. Mentem, mendegéltem hát messze földön keresztül.

Egyszer a sok vándorlás után beértem egy faluba, megláttam ott egy udvaron egy lovas szekeret: ide megyek be, gondoltam magamban, ha szekér van, lónak is kell lenni, s bementem. Mindjárt beszegődtem kocsisnak. Egy két napig csak heverésztem én kedvemre, ettem, ittam. Egyszer azt mondja a gazdám: Debrecenbe megyünk, Jankó! meg tudod-e kenni a szekeret? Hogy ne tudnám, gazduram! feleltem rá. Ide adott hát egy darab hájat, s hozzáfogtam a szekérkenéshez. Még az egyik bír fát se kentem meg, már elfogyott a háj. Én bementem többet kérni, s megmondtam, hogy az egyik bír fára sem volt elég a mit adott. Hát lelkem adta! van nekem drága dolog, hogy mit csináltam én; hiszen nem a bír fát mondta ő, hogy kenjem meg, hanem a kereket. Alig kentem meg egy kereket, már elfogyott a háj megint, bementem hozzá többet kérni, hogy még az egy kerékre se volt elég. Hát mit csináltál megint, kutyaanyától való Szélházi Jankója! nem a kereket: a tengelyt kellett volna megkenni. Hiszen a kereket parancsolta gazduram, hát én megfogadtam. Nesze még egy darab háj, aztán kend meg a tengelyt, de csak ott, hol a kerék forog, érted? Értem, gazduram! értem; s megkenem annak rendi szerint a tengelyt. No, már most fogd be a lovat, Jankó, parancsolá gazdám; kettőt elül, kettőt hátul, tudod? Tudom, édes gazduram! tudom; s azzal kimentem, s befogtam a lovat, a mint parancsolta kettőt elül, kettőt hátul, kettőt az első, kettőt a hátulsó saroglyába, s bementem, amúgy magyarosan megmondtam neki: na, gazduram! parancsolatja szerint be van fogva a ló; mehetünk. Jól van, Jankó fiam, megyek egyszerre; mégis derék fiú vagy te; hirtelen be tudtál fogni, meg se gondoltam volna; így beszélt hozzám a gazdám, de majd a guta ütötte meg, midőn kijött s meglátta, hogy fogtam be a lovat. Hát, kutya fogantotta Szélházia! így kell engem bolonddá tenni, káromkodott erősen, így mondtam én neked? Hiszen azt mondta gazduram, hogy kettőt elül, kettőt hátul fogjak, hát hisz úgy van. Nem így kellett volna azt, gaz kölyök, folytatta tovább, s jól megrakott bosszúságában, s befogta a lovat, mind a négyet előre, engem pedig fellökött a kasfarba, s megparancsolta: Debrecenig egyet se szóljak; maga pedig felült a nyeregbe, hajtotta a lovat, a mint neki tetszett.

Egyszer, a mint már csaknem elértük Debrecent, kiesett az egyik lőcs; én egyet se szóltam, mert hiszen a gazdám megparancsolta; utána kiesett a kerék, akkor se szólottam. Csak nehezedik, csak nehezedik a szekér, egyszer hátranéz a gazda, meglátja hogy kiesett a kerék. Mért nem mondtad meg, akasztani való, hogy kiesett, rám rivalkodék. Hiszen azt mondta gazduram, hogy Debrecenig egyet se kukkanjak, mert ha meg merek piszenni, úgy a kerékhez mázol, hogy a hetvenhetedik nagyapám se szed fel; feleltem neki. Gazdám is kihúzta a kas mellől a botot, jól elpászmált. Takarodj előlem, akasztófára való, többet meg ne lássalak; s elkergetett. Én is szaladtam be Debrecenbe, ott az utcán megláttam egy vak koldust, kinek vezetőre volt szüksége, s beállottam koldusvezetőnek.

Elindultunk hát koldulni, bementünk egy helyre; adtak egy darab száraz kenyeret, felét odaadtam az öregnek, felét eltettem magamnak. Megint mentünk egy más helyre, ott épen akkor sütöttek, hát egy jó darab túrós lángost adtak. Már ezt nem adtam a gazdámnak, hanem megettem. Kérdi a gazdám, mikor kiérünk a kapun: mit adtak itt? Száraz kenyeret; s odaadtam neki azt, mit az előbb eltettem; de az öreg nem hitte el, mert orrába csapott a túrós lángos szaga, s kezdett engem mocskolni, hogy én hazudok, mert túrós lángost adtak. Én is ott akartam hagyni, hogy ha kételkedik bennem; keressen más vezetőt. Meg ijedt az öreg koldus: ne hagyj el, édes fiam, ne hagyj el, nem kételkedem többet; rimánkodék szörnyen. Megmaradtam hát nagy kérésére, mentünk tovább. Egyszer azt mondja nekem: ha valami gödör lesz előttünk, hogy belé ne essék, azt kiáltsam neki: czanczékusz! gazduram. Jól van, jól, mondtam neki, s feltettem magamban, a miért megmocskolt, majd rászedem valahol. A mint elértük a templomot, mikor már közel volt a fala, elkiáltottam magam: czanczékusz! gazduram, s neki ugrott a templom falának, hogy majd széjjellocscsant az agyveleje is, de nem mert szólani, hogy majd ott hagyom, csak szelíden kérdezte: micsoda ez itt? Templom, gazduram! felelém rá. No, jól van, azt mondja, itt megállunk; majd mikor a diákok jőnek, szólj, hadd kérjek tőlök egy kis segedelmet. Hát milyenek azok a diákok, kérdtem tőle. Feketék, volt rá a felelet. Egyszer jőnek a bivalyok; én is elkiáltottam magam: jőnek a diákok. Az én gazdám is oda ment, s a mint ott motyorékolt hozzájok, jól megtérdelték, hogy csak úgy ordított belé; én aztán elkergettem róla a bivalyokat, s mondtam neki: még hamisak ezek a diákok. Felkelt szegény azután nagy keservesen a földről, s meghagyta nekem, hogy ha még egyszer jőnek erre feketék, kiáltsam el magam, legalább megrakja őket, a miért megtérdelték.

Nem sokára jöttek arra a diákok, én is elkiáltottam magam: jőnek a feketék! Ekkor gazdám: csihé puhe! közéjük ver. De ezek sem vették tréfára a dolgot, úgy elrakták az öreget, hogy ha ott nem lettem volna, tán életbe se hagyták volna.

Ez is megvolt; mentünk megint tovább. Én már ráuntam a vezetgetésre, mindenképpen meg akartam ugrani az öregtől, de sehogy sem lehetett. Egyszer a mint mentünk egyik faluból a másikba, a szántóföldeken egy ó kutat találtam, melyből a víz egészen kiszáradt. Én is mit, mit nem gondoltam! mikor már nem messze volt, elkiáltottam: czánczékusz! gazduram; s az öreg belé ugrott a közepibe, én pedig elszaladtam. A mint szaladtam tüskén, bokron keresztül, beértem egy faluba, s ott egy gazdaembernél beállottam kecskepásztornak. A kecskekarám kívül volt a falun. A gazdám kiküldött, hogy háljak kinn a kecskékkel; ne féljek, nem fázom ott meg; így biztatott: van ott fa elég, akár olyan tüzet rakhatok, hogy a karám is meggyuljon belé. Én is kaptam magamat, s egyszerre olyan tüzet penderitettem, hogy az egész karám lángba borult. A mint melegszem a karám tüzénél, látom hogy valaki szalad felém, egy nagy bottal fenyeget és iszonyun kiabál. Mindjárt megismertem, hogy a gazdám, mihent közelebb jött; azért fenyegetett, hogy a karámot felgyujtottam. Én is, nem vettem tréfára a dolgot; aló! vesd el magad! elszaladtam; ijedtemben még a gubámat is ott hagytam. Gazdám mindenütt kergetett az erdőig, ott, mikor észre sem vette, felugrottam egy nagy magas kétágú fára, melynek két ága közt egy nagy lyuk volt. Csak lógáztam, csak lógáztam a lyukban a lábam, egyszer belé siklottam. Most akadtam meg igazán; kimászni sehogy sem tudtam; ott voltam egész harmad napig éhen, szomjam. Harmad nap múlva, szerencsémre, teknőcsináló cigányok jöttek az erdőre, s azt a fát akarták kivágni, a mékben én voltam. Csak faragták; egyszer belyukadt. Megörültek neki a cigányok, megint vágták tovább. Egyszer, mikor már annyi lyuk volt, hogy kiférhettem rajta, elkiáltottam magam. Iedtökben a cigányok elszaladtak, még baltájokat is ott hagyták; én pedig szépen kibújtam, s felszedtem a baltákat és bementem velük a legközelebb levő faluba. Ott a baltát, minthogy nagyon éhes voltam, eladtam ennivalóért.

A mint jóllaktam, arra gondoltam magam, hogy jó volna már haza is menni, s megkérni az apámat, hogy ne haragudjék; otthon legalább úri módra élhetnék. Elindultam hát haza felé; a mint mentem, mendegéltem, egy erdőben elesteledtem. Mit csináljak! gondoltam magamban, itt megesznek éjtszaka a farkasok. A mint így gondolkoztam, megláttam messze, nagyon messze egy pislákoló tüzet; egyenesen neki tartottam. A mint oda értem, megláttam, hogy tizenkét zsivány ül mellette, mindenik egy egy ökröt süt, s mindenik mellett egy egy hordó bor. Egy kicsit féltem hozzájuk menni, de már mit volt mit tennem, elmentem s köszöntem nekik. Mind a tizenkettő rám meresztette egyszerre szemét, de látván, hogy csak magam vagyok, leültettek magok mellé, s nyájasan beszélgettek velem. Megsülvén az ökör, engem is megtraktáltak belőle, úgy szinte a borból is. Mikor már jót ettem, ittam, letettem a fejem a félkönyökömre, de nem mertem elaludni, féltem, hogy megölnek, csak a szememet hunytam be. Ők pedig azt gondolván, hogy alszom, elkezdtek rólam beszélgetni: hogy mit csináljanak velem, megöljenek-e vagy hova tegyenek? mert ha életben maradok, kilesem utjokat s elárulom őket. Egyik azt mondja: öljenek meg; másik azt mondta: ne bántsanak. Végtére azon állapodtak meg, hogy fenekeljenek be egy üres hordóba. Én ezeket mind hallottam, de egyet sem mertem kukkanni. Befenekeltek hát egy üres hordóba, s ott hagytak; ők pedig elmentek, isten tudja, hová. Szerencsére a hordón egy lyuk volt, s épen oda esett, hol az ökörcsontok egy rakáson voltak. Alig hogy elmentek, mindjárt oda jött a csontokra egy iszonyu nagy farkas, s a mint ott rágcsálta a csontokat, farka hegyi a hordó lyukába csuszott, s a mint fogyott előle a csont, mindig hátrált, mindig hátrált, s farka mindig beljebb beljebb csuszott. Egyszer, mikor láttam, hogy már jól megmarkolhatom, megkaptam, beljebb rántottam, s vagy háromszor a kezemre tekeritettem. A farkas is megijed, elkezd szaladni hegyen, völgyön; én a hordóban utána mindenütt; egyszer épen annak a falunak a végin, a hova való voltam, úgy csapta a hordót a ház oldalához, hogy szerteszéjjelomlott, a ház oldala pedig mindjárt bedűlt; akkor farkát eleresztettem; szaladt újra hegyen, völgyön, nekem pedig semmi bajom se lett, a magam falujában találtam magam.

A ki nem hiszi, a miket beszéltem, menjen ki a falu végire, s nézze meg a ház oldalát, hogy még most is be van dűlve.